Az életem során sokszor hittem azt, hogy a fókuszom, fókusztartásom rendben van. Mióta megszületett a lányom azóta tudom, hogy semmi sem volt a helyén az életemben. Sokszor gondoltam azt, hogy őszintén aggódok, hogy őszintén megvisel valami, hogy egyáltalán őszinték önmagammal szemben is a gondolataim. Az életemben pár dologban azonban biztos voltam: mélyen érzek, nehezen dolgozom fel a fájdalmat, hogy elvégzem az egyetemet és amikor találkoztam életem másik felével, róla tudatomon kívül is tudtam, hogy ő lesz a férjem. Visszakanyarodva, az anyává válásom útján láttam önmagam kiszolgáltatottnak, fáradtnak, egy érzelmi hullámvasút függőnek, sírósnak és egyszerre nevetősnek, szétesőnek, fájdalmakkal telinek és nehéznek. Csapongtam mindennap minden percében fejben. Ugye ismerős? Majd elöntött az érzelem, hogy boldog vagyok, hogy rendben vagyok, jó helyen vagyok, hogy mindennél jobban szeretem a kislányom és a férjemet, hogy van saját családom, a mi családunk. Kezdtem megérteni, hogy most tanulok fókuszálni, -bár a kamerám keresőjén keresztül tökéletesen láttam másokon a hibás és hibátlan fókuszt, önmagamon csak most kezdtem tapasztalni mindezt- és sikerült megértenem, hogy a legnagyobbat fejlődtem. És talán épp ezért tanultam meg igazán fókuszálni. Mert az anyaság nem engedi a félfigyelmet.
A lányom megtanított jelen lenni – nem csak testben, hanem lélekben is. Azt hittem, eddig is mélyen éreztem. De ő megtanított mélyebben, őszintébben érezni. Nem lehet elbújni a valódi érzések elől, amikor valaki ennyire tisztán tükröt tart eléd nap mint nap. És ez a jelenlét, ez az őszinteség a fotózásomban is ott van. Rájöttem, hogy nem csak azért tudok jól fókuszálni egy képen, mert technikailag rendben van – hanem mert érzem, hogy mit kell látnom. Hogy hol van a lényeg. Az a pillanat, ami nem póz, nem kirakat, hanem igazi. A kitartás, amit az anyaság tanított meg, átragyog a munkámon is. Hogy nem kapkodok. Hogy kivárom. Hogy figyelek. Hogy nem a tökéletest keresem, hanem az igazat. Talán ezért tudom elkapni azt a mosolyt, azt a könnycseppet, azt az ölelést. Mert most már tudom, mit jelent, amikor valami valóban fontos. És ezt a fókuszt – ezt az őszinte látást – viszem magammal minden fotózásra.
Az anyaság megtanított jelen lenni. És ha jelen vagyok, akkor látok is – nemcsak szemmel, hanem szívvel is. Talán ezért érzem azt, hogy a fényképeimen át is átadhatóvá válik valami abból, amit belül érzek.
